A legrosszabb könyvtárba járó arcok és én | Blog | Csak1Blog.Hu
OLVASTAD MÁR? >>
A legrosszabb könyvtárba járó arcok és én | Blog

A legrosszabb könyvtárba járó arcok és én | Blog

Nem tudom mennyire divat még a könyvtárba járás, de nekem most kellett egy olyan anyag, amit csak ott lelhettem meg, Hiába az internet, a Google, sehol nem találtam alkalmas anyagot a témához.  Fogtam magam és nagyon kelletlenül, de elindultam. Emlékeim szerint, – amikor még a fősuliba jártam, – olyan csend volt, hogy, ha egy légy a 10 méterre lévő sarokban dörzsölgette a lábait, azt is simán hallottuk a túlvégen.

A könyvtáros Gizike néni pedig kinyírt a szemével, ha, csak köhinteni is mertél. Úgy nézett rád, hogy a gondolattól is érezted a szorítást a mellkasodban, egy szívroham előhírnökeként, vagy mint egy szúrást a szívedben, mintha egy kés lenne forgatva benne.

Akkoriban nem nagyon értettem mire ez a nagy szigor? Nyilvánvaló, hogy mindenki nyugiban akarja letudni ezt a kis szeánszot, nem utolsó sorban  a lehető legrövidebb idő alatt. Na, ez most átértékelődött bennem. Csak én hittem, hogy ez evidens mindenki számára. Abban a röpke fél órában, amit ott töltöttem az összes renitens megfordult körülöttem. Kezdtem én.

Szisztematikusan mentem sorba, mivel előre lejegyzeteltem mindent, amiről azt gondoltam szükségem lehet rá. Hát persze, hogy az első könyv, amit leveszek a polcról kifordul a kezemből és lehuppan a földre. Természetesen telibe éri el a padlót, hogy aztán a lehető leghangosabban puffanjon a landoláskor. Fasza…

Megjöttem. Zavartan néztem körbe. Értelemszerűen mindenki szúrós szemmel mért végig, látom a gondolataikat: hogy lehet EZ ennyire béna?

Jobb kezem kicsit megemeltem, hogy jelezzem bocsi, – megszólalni már nem is mertem, csak gyorsan felvettem a könyvet és már fordultam is vissza  a polcok felé. Alkalmaztam a jól bevált módszert: ha te nem látod őket, ők se látnak téged! 😀

Ekkor egy rekedtes, füstös, félhangos beszédet hallottam a hátam mögül:

– Ma minden hülye idejön? – megfordultam.

Egy idős néni pakolt vissza pár könyvet. A bundája félig nyitva, kikandikált az almazöld selyemsál, ami nem igazán passzolt a ciklámen rúzsához. Brrr.. Kirázott a hideg, amit nem nagyon tudtam leplezni.

Ő is rám nézett. Világoskék szemeivel szinte lefagyasztott, olyan  jeges tekintettel mért végig, pedig az előbb jól megizzasztott a könyvledobós jelenet. Hazudnék, ha szimpatikusnak nevezném. Gyorsan visszafordultam a polc felé. A síri csendben kiválogattam a könyveket, – egyet kivéve, amit sehol nem találtam, – és a többiektől legtávolabb eső aszathoz húztam a csíkot.

A lehető leghalkabban lepakoltam az asztalra. Még a kabátom se mertem levenni, pedig az izzadságcseppek a hátamon görgőztek lefelé, még az előző baklövésem miatt. Nem bírtam volna elviselni, ha megint én kerülök a középpontba.

A mellettem jobbra levő asztalnál ült egy fószer, de láthatóan senkit nem zavart. Iszonyatosan belemerülhetett az izgalmas könyvbe, mert horkolva szundikált a könyvtár “csendjében”. Mondjuk, az  csak később derült ki számomra, miért nincs körülötte senki. Egy-egy alkalommal, hangosabb horkantással jelezte jelenlétét, de olyan szinten, ahogy csak a tengerészek tudnak egy jó kis fehér rum társaságában produkálni.

Kellett volna számítógép is, de mindegyik foglalt volt. A mind,  az egyet jelent. Odasandítottam a számítógépasztal felé, a lehető legnagyobb diszkrécióban, hogy mire számítsak számítógép ügyileg. A kiscsaj hollófekete szerkóban épp egy YouTube Gameplay Live-t nézett. Nagyon menő. Vadul kommentált és úgy verte a billentyűzetet, hogy, ha én megzavartam valamit az előbb, akkor őt most a rendőröknek kellene letartóztatni és kivezetni a könyvtárból. Persze, ez senkit nem zavart.

Jó. Semmi gond. Nem lesz pc. Oké. Majd jegyzetelek és fotózok telóval.

Nekiállok. Úgy érzem, engem figyelnek. Annyira zavar, hogy már a tarkóm közepén érzem a nyomást. Lassan balra fordítom a fejem és egy iszonyat magasságba épített könyvkupacot látok magam előtt. Ez egy erőd! – állapítom meg. Valaki csak van mögötte. Vajon egész nap itt ül? Minek neki ennyi könyv? –  veszem sorra a gondolatim.

Ekkor, kikandikál egy férfi a torony mögül és széles mosolyra húzza száját. Zavartan visszamosolygok, aztán a következő pillanatban kiszúrom a könyvkupac között azt a könyvet, amit én is kerestem. Egyből lefagy az arcomról a vigyor.

Magamban durrogva fordulok vissza a dolgaimhoz:  tuti nem rakja vissza még azelőtt, hogy hazaindulnék.

Beleásom magam az olvasásába. Jegyzetelek, fotózok. Próbálom magam átadni a tudásnak, magamba szívni a tartalmat, ami miatt nem szeretnék nap, mint nap idejárni.

Zörgést hallok. Mi lehet ez? Egyre hangosabb. Mint egy chipses zacskó. Nem nézek oda. Újra hallom, valamivel hosszabb ideig. Megint csend. Ahogy ezt végiggondolom, megüti a fülem egy olyan rágcsálós hang, amit utoljára Charly patkányomtól hallottam, amikor még élt és jóízűen fogyasztotta a kedvenc csemegéjét, a ropit éjszaka közepén.

Odakapom a fejem. Egy jól öltözött, 40-es éveit taposó, szemüveges, kontyos nő ült szemben velem. Amikor ránéztem épp a táskájához nyúlt és kikapott belőle egy szénsavas ásványvizet, amit azon nyomban ki is bontott, hatalmas sziszegések mellett. Közben belemarkolt a chipsbe és betömte az arcába, majd leöblítette a vízzel. Ez még így ment kb. 10 percig.

Nyugi. Koncentrálj a feladatra. Nyugtatgattam magam és visszagörnyedtem a könyvek fölé. Már elég jól ki tudtam zárni a ripi-ropizást, amikor egy 5 év körüli kisfiú vágtatott be az olvasóterembe.

– Anyaaaa, megmentsem az embereket Szupermennel? Anya pisilni kell! Zsuuu-viiii-vááá-gyááá, most meghalsz! – kiáltotta és akkorát vágott rám a Szupermenes figurával, hogy azt hittem ott összekakilom magam a fájdalomtól. Mindezt pár másodperc alatt. Anyuka odarohan, sűrű elnézések.

A könyvvár mögül kikukkant a könyvemet ellopós egyén, végigkémlelte a résztvevőket, ismételten a pofámba röhögött, majd visszahúzódott a biztonságos erőd mögé.

A patkányutánzat felállt és miközben figyelte az eseményeket két pofára tömte az arcát a chips-el, amiből került rendesen a földre is.

A számítógép mellett ülő lány visítva röhögött, csapkodta a térdét és horkantgatva fulladozott a gyönyörtől, hogy milyen jó a buli.

A horkoló pasas pedig olyan szinten lefejelte az asztalt, hogy káromkodva, kezét az orrára szorítva kifelé vette az irányt a teremből. Még a sálát is félig a földön húzta maga után.

Fasza! Sürgősen el kell húznom innen nekem is! Felkaptam a telefonom és hátra se nézve kirohantam a könyvtárból. Futás haza! Ki kell írnom Facebook-ra, hogy kinek vannak meg ezek a könyvek?

Fotók: pixabay

A kék lapát | Blog

Marhára beteg vagyok, pont egy hete nem mozdultam ki még az erkélyre se. Úgy döntöttem, hogy ebben a csodás időben kiviszem sétálni a bacikat, hátha kedvet kapnak és leszállnak rólam. A leszállás elmaradt.

About Csak1blog