Kérlek, hullócsillag, gyógyuljon meg az apukám! | Blog | Csak1Blog.Hu
OLVASTAD MÁR? >>
Kérlek, hullócsillag, gyógyuljon meg az apukám! | Blog

Kérlek, hullócsillag, gyógyuljon meg az apukám! | Blog

Igaz történet. Kórház. Magyarország. 2015.

Apu lefeküdt. Nem volt jól. Lába annyira dagadt volt, hogy a cipő belevágott és nyomot hagyott benne. Feje is eltorzult és megviselt volt, – mintha nem édesapám lett volna. Szinte mindene bevizesedett. Nehezen vette a levegőt. És csuklott… Két napja, szünet nélkül, éjjel nappal csuklott… Kipróbáltuk az összes praktikát, technikát, amit az interneten és a nagyi után szabadon felleltünk. Semmi haszna nem volt.

Anyu visszaért a patikából. Négyféle gyógyszer. Hm… épp nézegetni kezdtük, melyik, mire jó, hogyan kell szedni, amikor megcsörrent apu telefonja. A doktornő volt az. Alig fél órája váltak el. Mit akarhat?

– Üdvözlöm Kimmel Úr! Kész lettek a leletek, ne vegye be az YX gyógyszert mert az egyik megengedett érték, tízszeresét mutatták ki a vérben! Mégsem jó. Azonnal ott vagyok! Készüljön, kórházba megy! – hadarta el, olyan hangosan a telefonba, hogy még mi is hallottuk, pedig jó két méterre álltunk.

Apa, ha lehet fehérebb lett mint amilyen két perce volt. Sosem volt még kórházban. Látogatni se nagyon. Nem azért mert bunkó volt, viszolygott a közegtől. Egy óra múlva már a kórház bejáratánál voltunk. Apa melegítőben és papucsban, nem tudott mást felvenni, annyira vizes volt.

A beutalón nagy betűkkel SÜRGŐS!!! felirat. Húsz perce várunk. Közben átnéztem a leleteket, és meglepődve tapasztaltam, hogy amire most azt mondta az orvos, hogy nagyon magas, az már januárban is a megengedett érték kétszerese volt! “Ezt hogy nem vették észre? Minek készülnek ezek a labor-vizsgálatok, ha nem nézik át tüzetesen?” Egyre ingerültebb mindenki. Apa csak próbál figyelni a légzésre, hogy egyáltalán eljusson a tüdőig. Egyre nehezebben lélegzik. Láthatóan rosszul van, de nem nyafog. Sarkon fordultam és a nővérszoba felé vettem az irányt. Kopogtam, de azzal a lendülettel már nyitottam is be a szobába:

– Elnézést, igazán nem sürgetni szeretném, de mennyi idő míg elkészülnek a papírokkal? Lehetne, hogy addig édesapám lefekszik a kórterembe az ágyára, ahova kerül majd? – magam is meglepődtem, mennyire nyugodt hangnemben mondtam mindezt.

– Mondtam volna, hogy szabad? – hunyorgott ki szemüvege mögül a nővér, picit előrebiccentve fejét, – nem hinném!

-Valóban nem mondta, elnézést, de édesapám nincs jól… és… – próbáltam leplezni félháborodásom, de nem tudtam befejezni a mondatot, mert szó szerint kituszkolt  a szobából.

– Majd, ha kész vagyok lefekszik Kimmel bácsi, nyugi, nem lesz baja! – és becsukta az orom előtt az ajtót.

Első reakcióm a döbbenet után, hogy visszanyissam rá az ajtót, de úgy hogy az orrát is elérjem, de aztán levettem a kilincsről a kezem. Meg nem tudom, ki hogy van vele, de ne bácsizza le a beteget. Mind1. Túltettem magam rajta és siettem vissza a váróba.

igaz történet

Húsz perc után, megérkezett az orvos…

Amennyit vártunk rá, olyan lelkiismeretesen vizsgálta aput. Azonnal ultrahang, és végre elhelyezték a szobában, ahol lepihenhetett. 8-as kórterem.  Nekünk, kedvesen jelezte, hogy húzzunk haza, majd holnap már többet tudunk, és itt nem tudunk segíteni csak zavarjuk a betegeket. Jó. Anyu szépen elrendezte  a cuccokat, egyesével elmondott mindent, apa mit hol talál. Ennek nem sok értelme volt, és láthatóan kisebb gondja is nagyobb volta, annál, mint, hogy hol a fogkefe, meg tett neki kekszet, de előbb kérdezze meg a nővértől ehet e? Anyut kicsit megnyugtatta, hogy mindent rendben hagy.

Hazaértük. Egész úton egy szót nem váltottunk. Anyu, ha nem beszél az baj… nagyon nagy baj…, mert mindenhez van hozzáfűznivalója, mindent megmagyaráz, ha kell többször is. És most baj van, nagyon nagy baj, mindketten tudtuk.

Mindenki próbált úgy csinálni, mintha semmi változás nem lenne. Ez abban nyilvánult meg, hogy nagy pakolászásokba kezdett, én meg vadul nekiestem egy cikk írásának, amire volt még úgy két hetem, hogy kidolgozzam. Kellet meg egy orvosi vélemény és egy megszólaló. Nem is nagyon tudtam odafigyelni, csak apán járt az agyam, meg előttem volt a fájdalomtól, fáradtságtól eltorzul, felpuffadt arca, ahogy magára erőltet egy mosolyt és halkan azt mondja:

– Nem lesz semmi baj! Mennyetek már… Majd telefonálok…

Ahogy ezt átgondoltam, megcsörrent a telefon. Apa volt. Este kilenc.

– Állítólag a bal vesém szinte már felmondta a szolgálatot, átvisznek a másik kórházba bekatéterezik, hogy tisztuljon, meg valami csapolásról beszéltek, nem nagyon értettem. Valaki jöjjön be a cuccaimért. – hadarta, – most le kell tennem, mert még kapok valami infúziót. De a mentőt már megrendelték. Nem kell sietni.

15 perc múlva a kórházban voltam, nyomtam a gázt, ahogy a csövön kifért, igazából nem is emlékszem az útból semmire. Azon gondolkoztam, hogy miért kell egy másik kórházba átvinni? Nem tudják helyben intézni ezt? És utána visszahozzák? Vagy ott marad? Ezer kérdés cikázott a fejemben.

Beugrott az is, amikor Jennyvel a kórházban voltunk és mondván, hogy pihenni tudjak, elvitték őt az újszülött részre, hogy pár óra múlva majd hozzák. Egyáltalán nem tudtam pihenni. Nem csak azért mert hiányzott és idegesített, hogy nincs velem, hanem mert jó ideje csecsemősírást hallottam. Folyamatosan arra gondoltam, hogy a kislányom hangja, –  felálltam és kisiettem, hiszen csak pár méterre volt a szoba, ahol a kicsik voltak. Bepillantottam az ablakon. Jenny volt! Kopogtam, mint egy eszeveszett. Aztán kaptam csak észbe, hogy ezzel megzavarom a többi babát.

Vagy mégsem? Hiszen, Jenny ott üvölt szinte, a csecsemőgondozó nővér, meg  a sarokban az asztalnál olvas. A zörgetésre felemelte tekintetét és intett, hogy “Mingyá jövök! Nyugi van, lazíts!” Ránézett a babára, vágott egy pofát, majd nagyon kényelmesen, odaslattyogott az ajtóhoz.

– Tessék anyuka, mi van?- mondta, nagy közönnyel. “Mi az, hogy mi van? – háborogtam magamban.”

– Sír a kislányom, miért nem nyugtatja meg, vagy miért nem hozta vissza? Nem lehet hogy éhes? Vagy szomjas? Vagy csak egyszerűen hiányzom neki? – mondtam szinte már szipogva, enyhe ingerültséggel.

– Mindjárt viszem, jó? Már vinni akartam, csak gondoltam, befejezem a könyvben a fejezetet. – unottan megfordult, és újra slattyogni kezdett. Kicsit kövérkés teste, ide-oda ringott, de nem olyan kecsesen, mint hajó a vízen…

Kihozta Jennyt. – Na, vigye, legalább nem lármázza fel a többit. Ahogy kezembe vettem, kicsit alábbhagyott a sírással, de zilált a kis teste. Rendesen felhúzhatta magát, hiszen már jó félórája sírdogált. Annyira rossz volt, hogy én is nekiláttam a bömbölésnek. Akkor még nem tudtam, hogy pár perccel később összetűzésbe keveredek a nővérrel… Nem kicsit. Persze, nem én lennék, ha minden simán menne…

Közben, elértem a “C” épülethez, ahol apu volt. Felsiettem, hármasával vettem a lépcsőfokokat. Kifulladtam mire felértem a harmadikra. Szinte berobbantam a kórterembe. Még torzultabb, még megviseltebb arc köszönt vissza, apu személyében. Infúzió bekötve. Csöpp… csöpp… bambultam rá a folyadékra, aminek csöpögése egy kis ablakon látszódott. Pár másodperce nézhettem, amikor apu hangja, törte meg a csendet:

– Nem kellett volna ennyire sietni, kislányom… A mentő csak órák múlva ér ide.

– Nem gond apa, Csabát már betettük anyával az ágyba, van időm. – próbáltam nyugalmat árasztóan beszélni, de éreztem, hogy nem kapnék Oscar- jelölést se.

– Nem dolgozol holnap? Mintha, azt mondtad volna? Nem?

– De igen. – válaszoltam és elkezdetem igazgatni az ágyát, ami hófehér volt, tiszta és rendezett.

– Jó, akkor pakolj össze légy szíves és menj pihenj, majd anyád behozza holnap ide, ha visszahoznak, vagy oda, ha ott kell maradnom.

-Dehogyis! Maradok, megyek veled át! Egyáltalán minek visznek oda? Itt nem tudják megcsinálni? Mit csinálnak? Megvárom. Ne is mondd, maradok! – szó fosásom lett, nem akartam hogy közbevágjon. Kinyílt az ajtó, egy nővér lépett be.

– Legyen olyan szíves, és a társalgóban várakozzon, ha maradni akar, ne zavarjuk a betegeket! Este tíz óra! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

Homlokon csókoltam aput, – Itt leszek, megyek veled, ne aggódj minden rendben lesz! – kisétáltam a kórház udvarára. Olyan csendes volt minden. Egymás után szívtam a cigiket. Fel, s alá sétálgattam… Szép tiszta égbolt. Enyhe, augusztusi nyári szellő és… hulló csillag… egy… még egy… csodálatos volt és megnyugtató… – Ilyenkor szoktak kívánni, – bukott ki belőlem hangosan:

– Kérlek, hullócsillag, gyógyuljon meg az apukám… – mondtam szinte könyörgő hangon, egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Az sem érdekelt, ha valaki látott és hallotta…

<

Csodálatos álomból a rideg valóságba | Blog

“Csodálatos! Gyertek már!” – kiáltottam vissza a többieknek, akik picit lemaradtak tőlem. Több órája bolyongtunk az erődben. Fura volt… Hol egy hatalmas kidőlt fa, hol egy óriási pókháló, keresztezte utunk, jó nagy pókkal a közepén. Menekültünk egy sacc./kb. 200 kilós vaddisznótól, aminek a feje tetején volt egy szarv.

/h4>

About Csak1Blog