Csodálatos álomból a rideg valóságba | Blog | Csak1Blog.Hu
OLVASTAD MÁR? >>
Csodálatos álomból a rideg valóságba | Blog

Csodálatos álomból a rideg valóságba | Blog

“Csodálatos! Gyertek már!” – kiáltottam vissza a többieknek, akik picit lemaradtak tőlem. Több órája bolyongtunk az erődben. Fura volt… Hol egy hatalmas kidőlt fa, hol egy óriási pókháló, keresztezte utunk, jó nagy pókkal a közepén. Menekültünk egy sacc./kb. 200 kilós vaddisznótól, aminek a feje tetején volt egy szarv. Valahogy mindig megúsztuk, vagy megoldást találtunk az akadályok kikerülésére. Megérte. Ameddig a szem ellát, virágok szegélyezték a kék égboltot, amin csodálatos bárányfelhők úsztak. – “Atya ég! Gyerekek! Jenny, gyere már! Anya, Apa!” – fordultam hátra, két tenyerem többször összecsaptam, hogy azzal is sürgessem őket.

Már láttam, hogy a keskeny, kis ösvényen, libasorban követik egymást. Jennyi volt elől, szokásos bő póló, farmer, bakancs kombinációjával, őt követte Anyuci, aki otthonkában, papucsban szedte x lábait. Apu kicsit lemaradva mögöttük. pizsamában. – “Mi van? Miért van pizsamában?” – futott át az agyamon, de a következő pillanatban, már mindannyian a rét szélén álltunk és szinte egyszerre emeltük karjainkat az ég felé, majd egymás után emelkedtünk a magasba… Kört alkotva, megfogtuk egymás kezét és repültünk fel…fel… a szikrázó nap felé, bele a tejfehér felhőkbe. A szél a hajukat szétzilálta, de egyikünket sem zavarta, hogy arcunkba ostorozza. Mosolyogtunk. Aztán hangosan nevettünk. Különösen nyugodt, kisimult és szép volt mindhármuk arca. Annyira megnyugtató volt látni, hogy mindenki boldog.

Jenny háta mögött észrevettem valami kis feketeséget. Egy kis fekete felhő volt, ami lassan lefelé haladt mellette, majd az általunk alkotott kör közepe felé indult. Bekúszott közénk. Láttam mindenki arcán a rémületet, mert  a felhő láthatóan gyors tempóban növekedni kezdett. A szél sem susogott már olyan kellemesen fülünkbe, inkább süvítő, sípoló hangja lett és szinte a hideg rázott. Jenny és apu kezét egyre szorosabban fogtam. Üvölteni akartam, hogy szorítsák egymás kezét, nehogy elengedjék, de a szél nem hagyta, hogy hang hagyja el a torkom, mintha meg fagyasztotta volna hangszálaim és betömte volna szám. Fuldokoltam. Ekkor már minden sötét volt és egy hatalmas villám csapott közénk!

Zilálva, leizzadva, levegő után kapkodva ültem fel ágyamban. – Basszus, csak álom volt, nyugi, nyugi! – mormogtam félhangosan és a következő pillanatban, már a mellettem lévő éjjeliszekrényen kotorásztam az ébresztő óra után. – Mennyi idő lehet? – kérdeztem magamban és az ablak felé emeltem tekintetem. A redőny kis lyukain, világos fény áradt be. – Az Istenit neki! Elaludtam! – tört ki belőlem, és azzal a lendülettel már ugrottam is ki az ágyból. Szédelegve jutottam el a villanykapcsolóig. A villanykörte fénye, minden hunyorgásom ellenére, késként hatolt át a retinámon. Fejem azonnal megfájdult. Rápillantottam az órára: 5:45. Nem voltam teljesen magamnál, inkább csak rutinból nyúlkáltam a cuccaim után.

Utálom ezt. 10 perccel később már a kocsiban ültem, az órán 5:55′. – Beérek, beérek, beérek! – hajtogattam magamban és egy cigi után nyúltam, amit nagy bénázások közepette sikerült meggyújtanom. Iszonyat nagyot slukkoltam a cigibe, ahogy fújtam kifelé, agyamban cikáztak a tegnap éjjeli események. Hajnal 3-ra értem haza  a kórházból, nem csoda, hogy bekómáztam. A mentő éjjel fél egyre ért apuért a kórházba. 20 perc múlva már a másik kórház vaskapus bejárójára kanyarodott be. Szorosan  a mentőre tapadva követtem őket. Nem szirénáztak, könnyű dolgom volt, mégis folyamatosan egy mondatot mormoltam magamban: “Szu, csak le ne maradj!” Én is a alászedtem a kormány, de a portás mutogatással jelezte, hogy tolassak ki, nem mehetek be.

Gyorsan kifaroltam. Az utca nagyon sötét volt, csak a kórház bejárata volt kivilágítva. Szerencsére a közelben találtam parkoló helyet. Nem mondom, hogy nem voltam berosálva, mert azért jó utcahossznyit kellett visszagyalogolnom. Szedtem a lábam, mint süni-család az úttesten, az átkelésnél. Meg-meg torpanva, párszor hátrakaptam fejem, remélve, hogy nem követ, nem üt le senki, és nem áldozatként jutok a kórházba.

Megérkeztem. Hála’ az égnek. Fények! A bejáratot képviselő vaskapu zárva. – Na, kivagyok segítve…- adtam hangot elégedetlenségemnek. A kis faház ablakán, – ami nyitva volt, – televízió fénye szűrődött ki. A nappali, 40 fokos hőmérséklet után, – ami harmadik hete sanyargatta az embereket, – még az éjszaka árnyéka sem hozott enyhülést, főleg a városokban, ahol a beton is elviselhetetlen meleget árasztott magából. – Hahóóó! Jó estét! Kérem, kijönne egy percre! – A férfi körvonala mintha kicsit előre dőlt volna hangom hallatán, de aztán, láthatóan, újra kényelembe helyezte magát székében. Hahóóóó! Uram!!! – folytattam hangosabban a figyelemfelkeltést, ami olyan jó sikerült, hogy a kórházzal szemben lévő házból egy idősebb nő hang le is reagálta:

– Majd mindjárt “meghahózlak” én, itt éjjel egykor! Azonnal fejezze be, vagy hívom a rendőrséget! – kiabálta, vékony, hangon, ami már önmagában megérdemelt volna egy rendőrségi előállítást. Az egyáltalán nem zavarta, hogy talán az ő hangja felveri,  nem csak a szomszédjait, de az egész kerületet.

– Elnézést! – emeltem fel karom, és intettem felé, hogy jelezzem megbántam bűneim és befejeztem.

-Na azért! Szégyellje magát! – olyan erővel csukta be az ablakot, hogy csoda, hogy nem hullott ki belőle az üveg, gondolom, így akarta nyugtázni, hogy kőkeményen beolvasott nekem. Szerintem, csak véletlen tehette, nem gondolta át, ezt az “ablakbecsukos” projektet, és, csak a büszkesége nem engedte, hogy újra kinyissa a nyári éjszakában. Reggelre tuti szépen kisimul majd arcán a bőr, a lakásban uralkodó “szauna-hatás” miatt. Egy napi sminket megspórol, erre, akár fogadást is kötnék!

– Ok! Ez letudva! De, hogy jutok be???

Én még, nem szülni jöttem! | Blog

Fura, hogy rohan az idő a szülés óta! Van abban valami, hogy, ha anya leszel, felgyorsul az életed. Még pár hónap és Jenny 14 éves lesz. Nem is olyan rég még a pocakomban fejlődve rendezte át az életem, készített fel az anyaságra. Azóta, meg teljesen uralja, – természetesen, a lehető legjobb értelemben.

About Csak1Blog