Csendben üvöltök | Blog | Csak1Blog.Hu
OLVASTAD MÁR? >>
Csendben üvöltök | Blog

Csendben üvöltök | Blog

Némán bámulok magam elé. Mellkasom rendre összeszorul, a levegő elfogy. Súlyos sorok. A nyomás a torkomig szökik, mintha valaki fojtogatna. Szememből kifogyhatatlan könnycsepp csorog végig arcomon, – már nem látom, amit olvasok. Csendben üvöltök.

Miért? Miért? – ismétlem magamban, mint egy megtébolyodott elme, – felfoghatatlan.

Felcsapó lángok jelennek meg a szemeim előtt. Pánik. Tehetetlenség. Félelem. Káosz. Sötétség.

Zokogásba török ki. Zuhanok a végtelenbe, megszűnik körülöttem minden, mintha egy burok venne körül, ami egyre jobban szorítja ki belőlem a levegőt. Látom a küzdelmet, a  versenyt az idővel, a tűzzel… Hallom az üvöltést, a sikolyt, a sírást, a jajszót…

Nem akarom hallani! Nem akarom látni! Nem akarom, hogy az agyam belegondoljon ebbe a szörnyűségbe, – de hiába minden, a képek pörögnek tovább, és én egyre gyengébbnek érzem magam.

Látom a zokogó anyát, apát, nagymamát, nagypapát, a barátokat. A rémálom, – ami minden szülőben benne van, ha elengedi a gyermekét, családtagját – valósággá vált. 16 család szíve tört össze örökre, soha be nem gyógyuló sebbel sérült.

Aztán, hirtelen belém nyilall a felismerés: a gyermekem épp egy buszon utazik, – hazafelé tart vidékről, ahol tanul. Szemeimmel a telefonom kutatom, de a könnyfátyoltól semmit nem látok. Azonnal telefonálnom kell, – csak ez kattog az agyamban. Pulcsim ujjával próbálom felitatni könnyeim. Meg kell nyugodnom. Meg kell nyugodnom!

Idegesen keresem a híváslistámban a számot, fejem zsong, mintha egy megvadult méhraj körözne körülöttem.

Hívom.

Kicseng.

Nem veszi fel.

Újra hívom.

Monoton, zúg a csengetés hangja.

Vedd már fel!

Semmi.

Újra és újra tárcsázom.

Édes Istenem! Add, hogy csak aludjon!

Karom lezsibbad, halántékomon és nyakamon érzem az erek lüktetését.

Kattanás.

– Szia Anya! Bealudtam. Jézusom, hányszor hívtál te? Valami baj van?

Leírhatatlan megkönnyebbülés. Érzem, ahogy a vér átjárja a zsibbadt, pattanásig megfeszült  végtagjaim. Ahogy a levegő megtelíti a tüdőm.

– Nem kicsikém, semmi baj. Várunk haza! Szeretlek!

Behunyom a szemem és hálát adok: Köszönöm Istenem!

Nem tudom, és nem is akarom tudni, hogy mit éreznek azok a szülök, akik elveszítik gyermeküket. Édesanyaként csak sejtésem van róla, hiszen én is nap mint nap küzdök az aggodalom nevű szörnyeteggel. Rettegek, ha nem veszi fel a telefont, ha nem ír vissza, ha nem ér haza időben…

A halál nem válogat, nem kérdezi meg hány éves vagy, hogy vár e valaki haza? Hiányozni fogsz e valakinek, vagy hogy feldolgozzák e a hiányod? Nem érdekli, hogy hány élet megy még tönkre ha elvisz magával… Nincs kegyelem.

Tudom, hogy az én szavam éri a legkevesebbet ebben a nehéz helyzetben. Nincs jogom más fájdalmába belemászni és együttérzésemről biztosítani, hiszen sosem fogjuk mi kívülállók azt érezni, amit a személyes gyász hoz magával.

Sajnálom…

Egy Édesanya

Fotó:Ralph Kiesewetter

 




About Csak1blog